(leszenek képek is hamarosan )

A delegáció tagjai (Papp Csilla, Pospischek Csilla, Pujsz Barbara és Reznák Róbert) az utazás előtti nap még találkoztak Budapesten, az Arany János utcai székházban. Kaptunk még egy kis eligazítást, gyűjtögettünk ajándéknak valót valamint hungarikumokat, amit a nagyközönség elé tárhattunk. Ezután indultunk a szálláshelyünkre. Kisebb akadályok leküzdése után (valakik beragadtak a liftbe, miután valaki hirtelenjében kinyitotta az ajtókat két szint között…) sikerült elindulnunk. Egy éjszakát töltöttünk a Parlament közelében, egy kétszobás kis szálláson, ahol elkészítettük a rakás szendvicsünket.

Első nap:
A „Magyar Delegáció” Kovács Dávid sofőrködésével 2009. június 23-án reggel 6 órakor indult útnak Solferino-ba, és röpke kisbuszos utazás után délután 5 órára megérkeztünk a táborba. A regisztráció után megkaptuk a mindenkinek járó vendégváró csomagot és Dávid atyai tanácsait, majd elfoglaltuk a 40 fős sátrakban lévő puha (keménynek nem mondható) emeletes ágyikóinkat. Ezután a ceremóniára való gyülekezés közepette megkezdődtek a csoportos nemzetközi fényképezgetések. A magyar delegációnak járó hatalmas tapsvihar után (elgondolkodtunk, vajon tudják-e hol is van kis hazánk…) bemutattuk a „Cinege” nevezetű közismert játékunkat, ami nagy sikert aratott. (5 méteres körzetben, és vissza is tapsoltak  !) Ezután következett a megnyitó ünnepség: sok-sok zászlóval a fejünk felett ücsörögtünk egymás hegyén hátán. Meghallgattuk sok ismert és számunkra kevésbé ismert vöröskeresztes beszédét. A megnyitó ceremónia után következett a vacsora, amit megelőzött egy röpke 2 órás sorban állás. (Az étkeztetésre amúgy más kivetni valónk nem lehetett: több fogásos vacsora, választási lehetőség, ezt mondjuk Zánkán is bevezethetnénk !) Este felmentünk a solferino-i emlékműhöz (kisebb keresgélés után még a Magyarország feliratú márványtömböt is megtaláltuk). Rövidke sétánk hajnali egykor ért véget, majd bebújtunk NAGYON puha ágyikóinkba és pihi…

Második nap:
Reggel 7 órai kelés után már csak fél órát kellett várnunk, hogy a többfogásos reggelivel megtömhettük a hasunkat. Ezután kezdetét vette az izgalmakkal teli workshop. Sikerült kommunikálnunk  más országok képviselőivel és kezdtük megtanulni a pattogós nyelvű kenyai barátunk beszédét (talán már elhiszik, hogy értjük az angol nyelvet…). Ebédkor sem kellett sorban állnunk sokat (annyira… tűrhető volt na…), itt újabb kellemes tapasztalatokat szereztünk bangladesi barátainktól. Miután megtudták származásunkat, telefonjaikat vették elő bőszen és dicsérték az otthoni fejlesztőket . Ezután folytatódtak a workshopok, de az ebédutáni hangulat mindenkin látszódott. Nehezen rázódtunk vissza a gondolkodásba, de végül sikerült.

A workshop végére leszűrtük, hogy bár Magyarországon nincs is annyira sok katasztrófahelyzet, azért mégis sikerült újdonságot mondani a résztvevőknek (az árvíz elleni védekezésünket mindenki megcsodálta: ”ilyen is van még?”). Munka után volt megint időnk sétálgatni a kisvárosban és ismerkedni. Tehát szabadprogram következett. Újra felfedeztük most már világosban is a várost, majd este hálósátor előtti ismerkedős-borkostolós (Robidenehezenbontjakiatokajisüvegetegyszáltollal estét tartottunk. Később mindenki elvonult a saját sátrába, illetve a Toi-toi WC-k ottani testvérébe vagy az ideiglenesen felállított zuhanyzókba (ahol természetesen már meg sem lepődtünk, hogy csak hidegvíz fogad minket).

Harmadik nap:
Talán ez volt az egyik legfárasztóbb napunk (csakis a Fiaccolata után ), mivel elhatároztuk, hogy ezen a napon reggelink után biciklire pattanunk és kb. 30 ember társaságában körbebiciklizzük a környéket. (Ami bizonyára számomra sem lett volna annyira megterhelő, ha mondjuk a váltóm nem olyan amilyen, és nem kell háromszor gyorsabban tekernem, hogy behozzam a társaimat !) A vidék csodálatos volt, dimbek-dombok mindenfelé, gyönyörű tájjal megfűszerezve. Egyszóval festői látvány volt. Pihenőként megálltunk egy már múzeumnak kinevezett birtokon. Később ebédelni is megálltunk egy pihenőn, ahol elfogyasztottuk a vaj nélküli sajtos vagy szalámis zsemléinket, azután indultunk haza. Ekkorra már a hideg víz is nagy kincsnek számított, de különböző módszerekkel ezt is megoldottuk. (Ezúton is köszönjük a templom melletti locsoló-berendezés ideiglenes leállítását !) A táborba való érkezés után mindenki amolyan western-stílusú „demenő cow-boyok vagyunk” járásban elvonult zuhanyozni (meleg vízzel !)

Kis szusszanás után őrült módjára elkezdtünk készülni az esti „Nemzetek Vásárára”. A nagysátorban mindenki kapott egy pofás kis széket (igen-igen, egy kis széket, ami a normál emberhez van méretezve, tehát nem egy óriás széket, amire sok-sok-sok érdekességet ki lehetne pakolni). Erre a székre és a körülötte lévő placcra pakolhattuk ki az országából hozott szuveníreket, érdekességeket és országára jellemző dolgokat. Így például Ausztráliából jött barátaink egy hatalmas felfújható na mivel is…? Neeeeem, nem bernáthegyivel, hanem egy hatalmas felfújható kenguruval reklámozta magát . Az indiaiak mindenféle érdekes süteménnyel. Norvég barátaink is próbálkoztak népszerűsíteni az édességeiket, rágcsálnivalóikat, de könyörgök!!!! Nekem a csipsz még mindig inkább krumpliból készült eledel, mintsem halból! Pedig a leányzó nagyon erősködött, hogy nem baj, ha nem szeretem a halat, nem is érezni, hogy halból van… Nyilván, aki már baba korában is halpürét eszik reszelt alma helyett, annak tuti nem tűnik fel! Semmi gond, a kedvességet azért értékeltük.

Feltehetitek a kérdést, hogy vajon mi mivel népszerűsítettük Magyarországot? Nos, természetesen a jó fűszerezésű Csabai kolbászunkkal . Neeeem, nem kell senkinek magában kuncognia! Igenis a többségnek ízlett a kolbász. Sok érdeklődő kóstolta meg, nézegette meg a Magyar Vöröskeresztes kiadványainkat, pólóinkat és egyéb szuvenírjeinket. Természetesen volt olyan érdeklődő is, aki kifejezetten a mi országunkra volt kíváncsi és nem csak úgy arra fújta a szél. Egyébként ez az este nyújtotta a legnagyobb lehetőséget a „csencselésre”. a legkülönfélébb nemzetek vöröskeresztes szuvenírjei cseréltek gazdát. Egyikünk sem tért haza 30 körüli póló és tonnányi egyéb kis kacat, mütyür, kitűző nélkül.  Így hát ezt az estét kellemesen elfáradva és persze nagy büszkén, (hogy micsoda dolgokra tettünk szert) zártuk.

Negyedik nap:
Ezen a napon ismételten részt vettünk különböző workshopokon. Mi Csillák a „Fiatal vezetők” című előadáson, Barbi és Robi pedig az elsősegélynyújtásos előadáson vettek, vettünk részt. Ahogy hallottam Barbiéknak annyira nem nyerte el a tetszését az előadás, mivel nem hallottak új dolgokat. A mi csoportunk tanulságos volt (bár véleményem szerint kicsit elment a női-férfi diszkriminációs probléma felé), de mindenesetre érdekes és tanulságos volt. A nap későbbi részét pihenéssel töltöttük, fagyiztunk a városban, sétáltunk, beszélgettünk. (Ezt a részét a hétnek annyira nem lehet szépen taglalni )

Ötödik nap:
A napot különleges ébresztővel kezdtük, ugyanis megérkezett a Fiaccolatara a magyar delegáció többi része: Dávid, Ph, Matt, Alice és a fia személyében. Igazából nagy terveink voltak erre a napra, de közbeszólt a szervezés vagy talán a sors, Merthogy ismét órákat kellett állnunk, hát nem tudom?! Mindenesetre az biztos, hogy szombatra fél Olaszország és fél Németország meg még egyéb országok jelentős számú képviselői is megérkeztek a táborba, így a reggelihez is órákat álltunk sorba, majd épphogy megemésztettük a reggelit, megint sorban álltunk úgy nagyjából két órát, hogy megkapjuk az ebédünket. Mire azt elfogyasztottuk, állhattunk sorba a fáklyákért, majd ezután az úti-csomagokért . Hihetetlennek tűnik, de ezzel el is telt egy egész nap! Este hat körül kezdett el az egész tábor felszivárogni a hegyre, ahonnan indult a Fiaccolata, azaz a fáklyás felvonulás. Ekkora már megérkezett a győri csapat is. Kisebb várakozás után végül elindult a mentet. (Higgyétek el, az ebéd előtti várakozás után az az egy-másfél óra várakozás már igazán semmi volt, főleg hogy friss levegőn állhattunk !)

Saccolásaink szerint legalább 6-7 ezer fő vagy még sokkal több lehetett a résztvevők száma. Ahol több kilométerre elláttunk előre vagy hátra, még ott sem láttuk a sor végét. Hihetetlen sokan voltunk! A kezdeti lelkesedés elég sokáig kitartott. Sokan énekelgettek, vagy éppen kiabáltak, az út szélén pedig a helybéliek integettek nekünk. Sokszor amint észrevették, hogy magyarok vagyunk kiabáltak, tapsoltak nekünk. Jó érzés volt, igen .  Aztán eljött természetesen az az idő is, úgy két óra séta után hogy már csak vánszorogtunk. Már nem is énekelgettünk, csak vártuk hogy visszaérjünk (ki az ágyikója, ki egy Toi-toi mellékhelység, ki egyéb miatt). Éjféltájt kellőképp kábult állapotban értünk vissza a táborba. (Itt minden tiszteletemet adom kedves Róbertunknak, aki az amúgy is megterhelő Fiaccolata-t képes volt legyalogolni egy egylábujjas, közkedvelt nevén tangapapucsban !) Éjjel még egy kicsit beszélgettünk az aznap érkezettekkel, majd eltettük magunkat másnapra.

Hatodik nap:
Rövid és kábult reggeli után könnyes búcsút vettünk, mi Csillák a Magyaroktól. Utolsó fényképezgetések után búcsút intettünk társainknak és könnyeinket visszafogva indultunk a sátorunkba. Nem tudtunk semmit, hogy mikor-hogy fogunk indulni Svájcba. Csupán annyi információt kaptunk, hogy délelőtt 10 órakor menjünk be egy workshop-os sátorba, és ott majd tájékoztatnak. Nos ott kiderült, hogy a vasárnapi nap további részét pihenésre szánják. Az indulás másnap, azaz hétfő reggel, pontosabban hajnali három órakor lesz esedékes. Így a vasárnapi napot tényleg a pihenésre szántuk. Amúgy magyarosan fetrengtünk az ágyunkban, játszottunk egy kis ország-várost, de természetesen a maradék helyeket is felfedeztük a városkában. Például egy annyira „kis-tüneményesnek” nem nevezhető templomot is, ami plafontól a padlóig tele volt szétszortírozott emberi csontokkal (nem volt túl felemelő látvány). A nagy pihenés közepette volt időnk újra (talán egy kicsit rendezettebben is) bepakolnunk a bőröndjeinkbe. Egyébként a tábor elég kihalt volt, mivel a többség hazament. Azért pozitív oldala is volt ennek, hiszen így feltűnően gyorsan jutottunk táplálékhoz . Ja és a kajasátorban tanultunk is valami újat. Eddig ugyanis azt hittük, nagy tudomány kell ahhoz, hogy leegyen valaki, aki melletted ül. De ez mind semmi! Ahhoz kell igazán nagy tehetség, hogy úgy egyen le az illető (Cook-island-i), hogy féloldalasan, mondhatni háttal ül neked. Na ez a nem semmi! Tapsot érdemlő mutatvány! Utólag is gratula érte . A nap végén a másnap hajnali kelés miatt úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk hamarabb lefeküdni. Nos ez annyira nem valósult meg, de azért mi rajta voltunk az ügyön! (lapozz...)

Hetedik nap, avagy Svájc, első nap:
Hajnali háromkor az ébresztő után felemelő érzés volt másfél órát várni a buszokra a felvonulás téren .  Végül a négybusznyi résztvevő csak elindult Svájc felé. Szerintem a sofőrökön kívül mindenki másnak kiesett egy-két órácska. Mire felébredtünk már Svájc határában voltunk. Az első pihenőnél átköltöztettek minket új buszokba, majd egy térre tereltek a havas hegytetők között, hogy kioszthassák az alapcsomagot. Mindenki kapott egy svájci vöröskeresztes hátizsákot, ami tele volt praktikus eszközökkel. Például kulaccsal, zászlókkal, naptejjel, tollal, kitűzőkkel, esőkabáttal stb. Ebéd közben (szendvics) meghallgattunk pár beszédet, majd a hegyek között sétáltunk egy jó nagyot. Gyönyörű, leírhatatlan tájakat láttunk. Zöld füves, virágos lankákat, havas hegyeket, hegyi patakokat, mindent, amit a reklámok mutatnak. Ja igen! Itt  jegyezném meg, hogy a teheneknek Svájcban is barnák a foltjai, és egy lankán sem szánkázott lefelé egy maci sem a hasán egy hód szerű lénnyel.

Sétánk végén megnézhettünk a Vöröskereszt tulajdonában lévő mentőhelikoptert. Miután mindenki lefényképeztette magát a csoda-masinával, a helikopter felszállt és tiszteletkört téve elröpült. Ismét buszra szálltunk és elindultunk a szállásunkra egy közeli kisvárosba. Mikor a fiúkkal közölték, hogy mind egy nagy tornateremben fognak megszállni, mi csak kuncogtunk, de aztán hamar lefagyott a mosoly az arcunkról. A lányok ugyanis egy atomtámadás elleni bunkerben kaptak szállást! A látvány magáért beszélt: egy parányi területen háromemeletes ágyak egybefüggő sora mindkét oldalon. A levegő hihetetlen gyorsasággal eltűnt a helységből. De nem kell izgulni, hamar megoldottuk a helyzetet úgy, hogy a fele társaság az előcsarnokban aludt, így végül mindenkinek marad elég levegő. Berendezkedés után a város főterére mentünk, ahol kutyás-mentő bemutatót tartottak a helyi erők, és ismét meghallgathattunk egy-két beszédet, majd a feltálalt ínyencségeket kóstolgathattunk meg. Igazából tényleg nem nagyon tudom, hogy miket ettünk . Este, egy amolyan kultúrház- szerűségbe költöttük el a vacsoránkat, ami után egy raggie koncert következett. Mondhatom igazán nagyszerű volt a hangulat, mert szinte mindenki táncolt. Mindenkinek jólesett egy kis lazulás, táncikálás, ráadásul a koncert után már senkit nem izgatott a szálláshely. Meg amúgy is! Svájcban voltunk, ami önmagában fantasztikus !

Svájc, második nap:
Ezen a napon reggeli után ismét buszba pattantunk. Elvittek minket egy faluba, vagy olyasmi, ahol újra túráztunk pár órát. Ugyan már nem hegyek közt jártunk, de a táj itt is lenyűgöző volt. Dimbek-dombok, lankák, lejtők, mezők, kis faluk, kis erdők és sok-sok-sok virág mindenütt . A túra végén elvittek minket pihenni egy közeli tóhoz. Sétáltunk, pihengettünk, este pedig igazi meglepetésként Svájc egyik legnagyobb taván sétahajózhattunk. Itt költöttük el a vacsoránkat is, miközben megismerkedhettünk a tradicionális svájci ruhákkal és zenével. Újra lehetőségünk nyílt barátkozni, beszélgetni, ismerkedni egymással. Svájcban „már csak” 230 körüli résztvevő volt. Tény és való, hogy könnyebb így ismerkedni, mint több ezer ember társaságában. Az éjjelt ismételten bunkerben töltöttük egy másik városban, de ez sem okozott különösebb gondot. A programok annyira kimerítettek mindenkit, hogy szinte bárhol elaludtunk volna.

Svájc, harmadik nap:
A harmadik nap reggelén megint buszoztunk egy picikét. (Nem is olyan rossz ám buszon aludni, egész megszokható. Főleg, ha ilyen kis kényelmesek a buszok, és nem olyanok, mint nálunk egy átlagos városi helyi járat.) Talán az egyik leghosszabb gyalogtúra követte az utazást. Nem meglepetésként „séta” közepén elhaladtunk a „Genéve” feliratú tábla mellett, tehát, megérkeztünk Genfbe. Esősre járt az idő, de szerencsére mindenkit elláttak esőkabátkákkal. Elég jól festettünk a pirosas nejlonnal magunkon, ami egyáltalán nem volt meleg és izzasztó. ( Ugye érezni a „hangomban” az iróniát ?!) A célállomás Genf egyik főterén volt többek között szökőkutak társaságában, de nem ez volt a legizgalmasabb látvány. Már messziről szembetűnt egy hatalmas fából készült szék, aminek az egyik lába mintha leégett volna. Ez a szék a taposóaknák elleni küzdelemre hívta fel a figyelmet (elég látványosan). A téren, „beregisztráltunk”, és akiknek jutott host family (fogadó család), azok megismerkedtek az újdonsült „családtagjaikkal”. A többieket elirányították egy újabb bunkerbe, többek között minket is.  Később szabadprogram volt. Talán azért volt jobb egy kicsivel, hogy nem volt fogadó családunk, mert így a szabadprogrammal tényleg szabadon gazdálkodhattunk. Vacsoráztunk Genfi-tó partjánál egy gyorsétkezdeszerű helyen, majd sétálgattunk, beszélgettünk egész éjjel. Megnéztük a „műgejzírt”, a kis világítótornyot meg mindent, ami a közelben volt.

Svájc, Negyedik nap:
A negyedik nap reggelét röpke villamosozással kezdtük. (Megjegyzem a városi járatokon ingyenesen utazhattunk a nyakbavalónkkal. Nem mellesleg minden jármű tetején vöröskeresztes vagy vörösfélholdas zászló volt, vagy mind a kettő.) Délelőtt a Vöröskereszt Székházában workshopokon vettünk részt az erőszak elleni küzdelem témakörében, majd a Genfi Múzeumot jártuk végig túravezetővel. A múzeumról nehéz beszélni, mert a hangulata egyszerűen leírhatatlan. Minden igaz vöröskeresztesnek egyszer az életben látnia kellene ezt!

A múzeumlátogatás után minket és a többi bunkerben elszállásolt lányt átraktak egy youth hostelbe. (Ez egy olyan ifjúsági szálló, ami rendszerint olcsó, de csupa praktikus dologgal van ellátva). Így viszont lemaradtunk a délutáni barangolásról a régi városrészben, illetve mivel később értünk oda, az idegenvezetésről maradtunk le nagyjából. De azért önhatalmúlag ellátogattunk Hanry Dunant házába meg abba a terembe, ahol határoztak a Vöröskereszt megalakulásáról, meg egyéb érdekes épületekhez. Barangolás után a régi városrészben ismét rendeztek nekünk egy állófogadást, ahol ismét hallgattunk egy csomó beszédet (főként ugyanazoktól az emberektől), majd jött a vacsi, ami hát nem is tudom minek lehet nevezni, de hogy nem értelmes vacsorának, az biztos. Az ízvilága cseppet sem hasonlított "finom ételhez". Nem gond, a közelben volt egy itthon is nagyon is jól ismert és népszerű gyorsétterem-lánc egyik tagja . Mire visszaértünk, már várt minket nagysátorban felállított DJ-pult, meg minden ami egy diszkóhoz kell. Hát igen… Volt aki életében először látott ilyet. Aranyos volt például az afrikai fiú, aki olyan arcot vágott, mint a kisbaba, aki először lát gyertyát. Szóval megint jól kitáncoltuk magunkat, éjjel pedig úgy aludtunk, mint a bunda .

Svájc, Ötödik nap:
A nap első felét vásárlással töltöttük (és csak egy kicsit tévedtünk el az odafele vezető úton ). Vásároltunk csokikat, meg mütyüröket. Utána elmentünk a Föderáció székházába. Ott is lehetőségünk nyílt körbenézni, majd tartottak egy nálunk talán fórumnak nevezhető kérdezz-felelekes beszélgetést és egy workshopot. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy hogyan tudunk majd hatékonyan együtt dolgozni. Szerény véleményem szerint, nem azzal volt a gond, hogy nem szeretnénk együtt dolgozni, hanem azzal, hogy kevés időnk volt sok kérdésre és túl sok kutatási anyagot kellett átnézni. De semmi gond, leszűrtük a tanulságot: gyakorolni kell a gyorsolvasást angolul is . Az épület mögött fölállított nagysátorban volt az állófogadás (ismét) meg a szokásos beszédek (ismét), hogy megköszönjék a részvételünket a programokon.

Könnyes búcsút vettünk egymástól, számot és email címet cseréltünk, fényképezkedtünk, táncoltunk még egy kicsit, majd elindultunk egy szórakozóhelyre, ahol kisebb csoportokban lehetett még búcsúzkodni. (Illetve mi csak később indultunk, mert előtte még átkutattuk párszor sötétben a füvet meg az egész területet, de sajnos nem találtuk meg az elveszett karkötőt .) Végül két szórakozóhelyre is bekukkantottunk, majd vissza a szállásra. Mivel a szobatársaink már aludtak, inkább kihurcolkodtunk a folyosóra, hogy újra megpróbáljunk bepakolni a bőröndjeinkbe, majd lefeküdtünk pár órára aludni.

Svájc, Hatodik nap, hazautazás:
Reggel tömegközlekedéssel bumliztunk ki a genfi repülőtérre. Először busszal kellett menni, utána pedig vonattal. A vonatról nagyon stílusosan szálltam le, amikor a bőröndömet magam előtt tartva próbáltam lekászálódni. Hátulról egy ici-pici löket elég volt, hogy lerepüljek a peronra. Sebaj, annyira fáradtak voltunk, hogy semmi nem hatott már meg minket . A repülőtéren amúgy semmi gond nem volt. Hamar becsekkoltunk, a kedves hölgy meg meglepődött, hogy mindketten magyarok vagyunk, ráadásul mindketten Csillák és hogy az ő barátnője is Csilla, aki Genfben él. Hát igen… Ennél már csak az „Are you hungry?” állandó újrakérdezése volt unalmasabb (annak a kedvéért, aki nem angolos: úgy mondjuk hogy magyarok vagyunk, hogy „I’m hungary”. Ha egy magánhangzót kihagyunk „I’m hungry” akkor viszont azt közöljük, hogy éhesek vagyunk ). A fáradtságtól egyfajta éber kóma fogott el minket ezért másra nem is emlékszem igazából. Aztán a repülőn üdítő érzés volt magyarokat hallani (légiutaskísérők). Kaptunk még szendvicset, kávét meg innivalót, majd dél múltán pár perccel megérkeztünk „magyarhonba”.

Szóval dióhéjban ennyi volt a mi kis utazásunk. Mindenképpen hatalmas és életre szóló élményekkel gazdagodtunk. Mindenkit biztatnék arra, hogy írjatok pályázatot! Nem vesztetek vele semmit, viszont ha nyertek, nagyon megéri! Szóval hajrá mindenkinek! És végül, de nem utolsó sorban mindannyiunk nevében még egyszer szeretném megköszönni ezt a hatalmas lehetőséget, hogy elutazhattunk! Köszönjük!

Pospischek Csilla
delegációvezető
közép-dunántúli régiós elnök