Hajnali háromkor az ébresztő után felemelő érzés volt másfél órát várni a buszokra a felvonulás téren .  Végül a négybusznyi résztvevő csak elindult Svájc felé. Szerintem a sofőrökön kívül mindenki másnak kiesett egy-két órácska. Mire felébredtünk már Svájc határában voltunk. Az első pihenőnél átköltöztettek minket új buszokba, majd egy térre tereltek a havas hegytetők között, hogy kioszthassák az alapcsomagot. Mindenki kapott egy svájci vöröskeresztes hátizsákot, ami tele volt praktikus eszközökkel. Például kulaccsal, zászlókkal, naptejjel, tollal, kitűzőkkel, esőkabáttal stb. Ebéd közben (szendvics) meghallgattunk pár beszédet, majd a hegyek között sétáltunk egy jó nagyot. Gyönyörű, leírhatatlan tájakat láttunk. Zöld füves, virágos lankákat, havas hegyeket, hegyi patakokat, mindent, amit a reklámok mutatnak. Ja igen! Itt  jegyezném meg, hogy a teheneknek Svájcban is barnák a foltjai, és egy lankán sem szánkázott lefelé egy maci sem a hasán egy hód szerű lénnyel.

Sétánk végén megnézhettünk a Vöröskereszt tulajdonában lévő mentőhelikoptert. Miután mindenki lefényképeztette magát a csoda-masinával, a helikopter felszállt és tiszteletkört téve elröpült. Ismét buszra szálltunk és elindultunk a szállásunkra egy közeli kisvárosba. Mikor a fiúkkal közölték, hogy mind egy nagy tornateremben fognak megszállni, mi csak kuncogtunk, de aztán hamar lefagyott a mosoly az arcunkról. A lányok ugyanis egy atomtámadás elleni bunkerben kaptak szállást! A látvány magáért beszélt: egy parányi területen háromemeletes ágyak egybefüggő sora mindkét oldalon. A levegő hihetetlen gyorsasággal eltűnt a helységből. De nem kell izgulni, hamar megoldottuk a helyzetet úgy, hogy a fele társaság az előcsarnokban aludt, így végül mindenkinek marad elég levegő. Berendezkedés után a város főterére mentünk, ahol kutyás-mentő bemutatót tartottak a helyi erők, és ismét meghallgathattunk egy-két beszédet, majd a feltálalt ínyencségeket kóstolgathattunk meg. Igazából tényleg nem nagyon tudom, hogy miket ettünk . Este, egy amolyan kultúrház- szerűségbe költöttük el a vacsoránkat, ami után egy raggie koncert következett. Mondhatom igazán nagyszerű volt a hangulat, mert szinte mindenki táncolt. Mindenkinek jólesett egy kis lazulás, táncikálás, ráadásul a koncert után már senkit nem izgatott a szálláshely. Meg amúgy is! Svájcban voltunk, ami önmagában fantasztikus !

Svájc, második nap:
Ezen a napon reggeli után ismét buszba pattantunk. Elvittek minket egy faluba, vagy olyasmi, ahol újra túráztunk pár órát. Ugyan már nem hegyek közt jártunk, de a táj itt is lenyűgöző volt. Dimbek-dombok, lankák, lejtők, mezők, kis faluk, kis erdők és sok-sok-sok virág mindenütt . A túra végén elvittek minket pihenni egy közeli tóhoz. Sétáltunk, pihengettünk, este pedig igazi meglepetésként Svájc egyik legnagyobb taván sétahajózhattunk. Itt költöttük el a vacsoránkat is, miközben megismerkedhettünk a tradicionális svájci ruhákkal és zenével. Újra lehetőségünk nyílt barátkozni, beszélgetni, ismerkedni egymással. Svájcban „már csak” 230 körüli résztvevő volt. Tény és való, hogy könnyebb így ismerkedni, mint több ezer ember társaságában. Az éjjelt ismételten bunkerben töltöttük egy másik városban, de ez sem okozott különösebb gondot. A programok annyira kimerítettek mindenkit, hogy szinte bárhol elaludtunk volna.

Svájc, harmadik nap:
A harmadik nap reggelén megint buszoztunk egy picikét. (Nem is olyan rossz ám buszon aludni, egész megszokható. Főleg, ha ilyen kis kényelmesek a buszok, és nem olyanok, mint nálunk egy átlagos városi helyi járat.) Talán az egyik leghosszabb gyalogtúra követte az utazást. Nem meglepetésként „séta” közepén elhaladtunk a „Genéve” feliratú tábla mellett, tehát, megérkeztünk Genfbe. Esősre járt az idő, de szerencsére mindenkit elláttak esőkabátkákkal. Elég jól festettünk a pirosas nejlonnal magunkon, ami egyáltalán nem volt meleg és izzasztó. ( Ugye érezni a „hangomban” az iróniát ?!) A célállomás Genf egyik főterén volt többek között szökőkutak társaságában, de nem ez volt a legizgalmasabb látvány. Már messziről szembetűnt egy hatalmas fából készült szék, aminek az egyik lába mintha leégett volna. Ez a szék a taposóaknák elleni küzdelemre hívta fel a figyelmet (elég látványosan). A téren, „beregisztráltunk”, és akiknek jutott host family (fogadó család), azok megismerkedtek az újdonsült „családtagjaikkal”. A többieket elirányították egy újabb bunkerbe, többek között minket is.  Később szabadprogram volt. Talán azért volt jobb egy kicsivel, hogy nem volt fogadó családunk, mert így a szabadprogrammal tényleg szabadon gazdálkodhattunk. Vacsoráztunk Genfi-tó partjánál egy gyorsétkezdeszerű helyen, majd sétálgattunk, beszélgettünk egész éjjel. Megnéztük a „műgejzírt”, a kis világítótornyot meg mindent, ami a közelben volt.

Svájc, Negyedik nap:
A negyedik nap reggelét röpke villamosozással kezdtük. (Megjegyzem a városi járatokon ingyenesen utazhattunk a nyakbavalónkkal. Nem mellesleg minden jármű tetején vöröskeresztes vagy vörösfélholdas zászló volt, vagy mind a kettő.) Délelőtt a Vöröskereszt Székházában workshopokon vettünk részt az erőszak elleni küzdelem témakörében, majd a Genfi Múzeumot jártuk végig túravezetővel. A múzeumról nehéz beszélni, mert a hangulata egyszerűen leírhatatlan. Minden igaz vöröskeresztesnek egyszer az életben látnia kellene ezt!

A múzeumlátogatás után minket és a többi bunkerben elszállásolt lányt átraktak egy youth hostelbe. (Ez egy olyan ifjúsági szálló, ami rendszerint olcsó, de csupa praktikus dologgal van ellátva). Így viszont lemaradtunk a délutáni barangolásról a régi városrészben, illetve mivel később értünk oda, az idegenvezetésről maradtunk le nagyjából. De azért önhatalmúlag ellátogattunk Hanry Dunant házába meg abba a terembe, ahol határoztak a Vöröskereszt megalakulásáról, meg egyéb érdekes épületekhez. Barangolás után a régi városrészben ismét rendeztek nekünk egy állófogadást, ahol ismét hallgattunk egy csomó beszédet (főként ugyanazoktól az emberektől), majd jött a vacsi, ami hát nem is tudom minek lehet nevezni, de hogy nem értelmes vacsorának, az biztos. Az ízvilága cseppet sem hasonlított "finom ételhez". Nem gond, a közelben volt egy itthon is nagyon is jól ismert és népszerű gyorsétterem-lánc egyik tagja . Mire visszaértünk, már várt minket nagysátorban felállított DJ-pult, meg minden ami egy diszkóhoz kell. Hát igen… Volt aki életében először látott ilyet. Aranyos volt például az afrikai fiú, aki olyan arcot vágott, mint a kisbaba, aki először lát gyertyát. Szóval megint jól kitáncoltuk magunkat, éjjel pedig úgy aludtunk, mint a bunda .

Svájc, Ötödik nap:
A nap első felét vásárlással töltöttük (és csak egy kicsit tévedtünk el az odafele vezető úton ). Vásároltunk csokikat, meg mütyüröket. Utána elmentünk a Föderáció székházába. Ott is lehetőségünk nyílt körbenézni, majd tartottak egy nálunk talán fórumnak nevezhető kérdezz-felelekes beszélgetést és egy workshopot. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy hogyan tudunk majd hatékonyan együtt dolgozni. Szerény véleményem szerint, nem azzal volt a gond, hogy nem szeretnénk együtt dolgozni, hanem azzal, hogy kevés időnk volt sok kérdésre és túl sok kutatási anyagot kellett átnézni. De semmi gond, leszűrtük a tanulságot: gyakorolni kell a gyorsolvasást angolul is . Az épület mögött fölállított nagysátorban volt az állófogadás (ismét) meg a szokásos beszédek (ismét), hogy megköszönjék a részvételünket a programokon.

Könnyes búcsút vettünk egymástól, számot és email címet cseréltünk, fényképezkedtünk, táncoltunk még egy kicsit, majd elindultunk egy szórakozóhelyre, ahol kisebb csoportokban lehetett még búcsúzkodni. (Illetve mi csak később indultunk, mert előtte még átkutattuk párszor sötétben a füvet meg az egész területet, de sajnos nem találtuk meg az elveszett karkötőt .) Végül két szórakozóhelyre is bekukkantottunk, majd vissza a szállásra. Mivel a szobatársaink már aludtak, inkább kihurcolkodtunk a folyosóra, hogy újra megpróbáljunk bepakolni a bőröndjeinkbe, majd lefeküdtünk pár órára aludni.

Svájc, Hatodik nap, hazautazás:
Reggel tömegközlekedéssel bumliztunk ki a genfi repülőtérre. Először busszal kellett menni, utána pedig vonattal. A vonatról nagyon stílusosan szálltam le, amikor a bőröndömet magam előtt tartva próbáltam lekászálódni. Hátulról egy ici-pici löket elég volt, hogy lerepüljek a peronra. Sebaj, annyira fáradtak voltunk, hogy semmi nem hatott már meg minket . A repülőtéren amúgy semmi gond nem volt. Hamar becsekkoltunk, a kedves hölgy meg meglepődött, hogy mindketten magyarok vagyunk, ráadásul mindketten Csillák és hogy az ő barátnője is Csilla, aki Genfben él. Hát igen… Ennél már csak az „Are you hungry?” állandó újrakérdezése volt unalmasabb (annak a kedvéért, aki nem angolos: úgy mondjuk hogy magyarok vagyunk, hogy „I’m hungary”. Ha egy magánhangzót kihagyunk „I’m hungry” akkor viszont azt közöljük, hogy éhesek vagyunk ). A fáradtságtól egyfajta éber kóma fogott el minket ezért másra nem is emlékszem igazából. Aztán a repülőn üdítő érzés volt magyarokat hallani (légiutaskísérők). Kaptunk még szendvicset, kávét meg innivalót, majd dél múltán pár perccel megérkeztünk „magyarhonba”.

Szóval dióhéjban ennyi volt a mi kis utazásunk. Mindenképpen hatalmas és életre szóló élményekkel gazdagodtunk. Mindenkit biztatnék arra, hogy írjatok pályázatot! Nem vesztetek vele semmit, viszont ha nyertek, nagyon megéri! Szóval hajrá mindenkinek! És végül, de nem utolsó sorban mindannyiunk nevében még egyszer szeretném megköszönni ezt a hatalmas lehetőséget, hogy elutazhattunk! Köszönjük!

Pospischek Csilla
delegációvezető
közép-dunántúli régiós elnök